|
|
|
|
|
LEVÉL BODZA W. MIHÁLYNAK
Drága Miska,
ma jött el a napja. Mindent előkészítettem.
Tudom, hol vagy, tudom, miben állapodtunk meg, de ne haragudj, nem bírom tovább. Nem hiszek a huszonegyedik században.
Végignéztem az utolsó naplementét. Két óra hét percig tartott – a másodperceket képtelen voltam megállapítani. Lent a völgyben mostanra elcsendesedett a Lajos is, idáig a szokásos rettenetest üvöltözte boldogan és torkaszakadtából, csak annyit értettem megint, hogy alle bozsemoj. Megjött az előbb az utolsó busz is, nem szállt ki belőle senki.
Sötét van.
Itt fent, a házadban, csend. A fülemülét hallgatom, miközben írom ezt.
Rengeteget tanultam tőled, de valójában nem hittem el egyetlen szavadat sem. Te csodálatos vagy, hiszel a következő pillanatban, nekem ez sajnos nem megy, én már az előző pillanatban sem hiszek. Nézem a sötétben a tölgyeket, óriási lombjuk szinte ráborul a völgyre – de nem bízom a tölgyekben. Nem vagyok képes bízni semmiben, se egy tölgyben, se ebben a völgyben odalent, se a buszban, de még ebben a részeges Lajosban sem.
Nem tudok semmit. Teljes tanácstalanságba zuhantam. Érzékeim, az agyam, a lelkem egyszerűen képtelenek felfogni bármit is abból, ami a teremtés. A teremtés végtelenül bonyolult, én meg végtelenül egyszerű vagyok.
És hiába, azt hiszem.
A világ nem függ semmitől, én meg mindentől függök. A világ egy egész, énnekem viszont csupán a részekhez van közöm.
Egész életemben egy vízeséshez álltam közel, s megpróbáltam elkapni legalább egyetlen cseppjét. De a vízesés nem cseppekből áll. A vízesés csak önmagával azonos.
Nem tudom elviselni.
Gondoltam arra is, hogy megölöm a fülemülét, vagy végzek valakivel a faluból, a részeges Lajossal, ahogy nyitott szájjal, tökrészegen horkol a padján az udvaron.
De aztán arra gondoltam, miért pont a fülemüle, miért a Lajos?!
A lelkem nagyon nagyra vágyik, és azt soha nem érhetem el. Pont ezt a világot méretezték rám. Miska, bocsáss meg nekem.
Három protán-bután gázpalackot állítottam fel a biztonság kedvéért, a csöveket ide vezettem, ahol ülök, a szoba közepén. Sajnálom a házadat, de hát ez van. Szeretném, ha tudnád, mennyire szerettelek. És utolsó kívánságom, hogy így őrizz meg az emlékezetedben, ahogy ülök itt a Pilisben, ahogy ülök itt a házadban a szoba közepén, a gázpalackok csapjai már nyitva, az én kezemben pedig már itt az öngyújtó – maradjak meg így benned, kérlek, nincs következő pillanat, maradjak így meg neked, örökre.
Az isten szerelmére.
Kérlek.
Krasznahorkai László
2011. május 32.