Hölgyeim és Uraim,

Az első szavak mindenek előtt a köszönetéi kell legyenek. A könyv, a Seiobo auf Erden, mely az Önök magas figyelmében és kitüntetésében részesült, egy fantasztikus fordítói bravúrnak köszönheti a létét. Hála tehát Heike Flemmingnek! Hála és teljes elismerés, mert az egész ügy, a Seiobo auf Erden ügye nem úgy kezdődött, hogy a kiadó a szokásoknak megfelelően felkért egy fordítót a munkára, nem. Úgy kezdődött, hogy mint egy kurzus vezetője a Freie Universitaten, az egyik órámon, miután véletlenül meghallottam, milyen szép tisztán beszél Frau Flemming magyarul, hirtelen ötlettől vezérelve, azaz véletlenül azt kérdeztem tőle, nem volna-e kedve egy pár oldalt lefordítani egy Filippino Lippiről és Botticelliről írt szövegemből,  -- és volt neki kedve. Meg is csinálta, s a fordítás kitűnő lett. Jött egy másik óra az egyetemen, és valahogy bennem maradt, milyen jól sikerült ez a pár oldal, úgyhogy egy másik hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem tőle megint, nem volna-e kedve mondjuk az egész szöveget lefordítani véletlenül– és volt neki kedve. A munka minden várakozást felülmúlt. Honnan tud ez a hölgy ennyire jól, kérdeztem magamtól, magyarul?  Tőle pedig azt kérdeztem, mondja, Frau Flemming, volt Magának magyar rokona?  Nem volt.  Vagy esetleg, méregettem őt, Maga esetleg magyar? Nem, jött a felelet. Dehát mi módon beszéli Maga ennyire jól a magyart? Á, semmi az egész, válaszolta Frau Flemming, egyszerűen csak megtanultam. És hogy tud Maga ennyire jól németül? Frau Flemming szerényen mosolygott. Ó, ez aztán tényleg egyszerű: ez az anyanyelvem. Megmutattam kiadómnak a szóban forgó szöveget – és a kiadóm meg volt lepődve nagyon, hisz ezt a fordítót történetesen nem ismerte. Mondtam, ez nem is csoda, mert Frau Flemming tulajdonképpen még nem fordító, néhány apróbb feladatot megoldott már ezen a területen, de még nem volt komolyabb dolga magyar nyelvű művel. Ez lehetetlen, mondta a kiadó. Valaki nem tudhat ennyire jól fordítani komoly, évek óta gyakorolt fordítói foglalkozás nélkül. Egyetértettem, de mondtam, talán kérdezzük meg tőle, ha már így áll a helyzet, és ennyire meg vagyunk győzve különleges képességéről mindketten, hogy nem volna-e kedve a teljes könyvet lefordítani, véletlenül. A kiadó feltette neki a kérdést, és ő azt felelte, de, volna neki kedve.

És elkezdte a munkát.

Sokan segítettek neki. Elsősorban a könyv létrehozásának, megteremtésének lelke, motorja, Hans-Jürgen Balmes úr, akit nem is lehet olyan hosszan megtapsolni, mint amilyen hosszan megérdemli ezt.
Segítette Frau Flemminget aztán egy másik lektor, Frau Isabel Kupski, akinek alaposságát, odaadását és pontosságát csak a szerénysége múlta fölül. És ott volt Frau Flemming mellett egy anyanyelvi lektor, Frau Éva Zádor, akinek támogatása minden bizonnyal valamennyiünkbe önbizalmat öntött, azt a meggyőződést adta, hogy jó úton járunk. És végül volt még egy nagy segítség, a kiadó maga, az az S.Fischer Verlag, aki olyan volt e könyv esetében, mint egy jótékony szellem felettünk, akinek a bizalma irántunk s az ügy iránt erőt adott, mert egy tiszta teret kaptunk, a lehetőség terét, hogy csinálhatjuk. Ezért személy szerint én nem is tudom kifejezni, mennyire hálás vagyok.

És most engedjék meg, hogy pár szót szóljak arról is, mit jelent nekem ez a díj.
Beszélhetnék most magától értetődően arról, milyen allegórikus tartománya van a Brücke szónak, beszélhetnék arról, hogy ez a Brücke mit köt össze mivel, beszélhetnék a Közép-Európai irodalom és a német irodalom közti Brückéről, a BHF- Bank Dietmar Schmid úr és Louis Graf von Zech úr vezette Stiftungjának nagyvonalú kezdeményezéséről, aztán a Brückéről két nyelv között, illetve arról, hogy engem mivel köt össze ez a Brücke-Berlin-Díj – de nézzék el nekem, hogy ebben az ünnepi hangulatban nem csak nem merülök el a banalitások ingoványában, de még csak nem is indulok el arrafelé, ahol e banalitásokból van kiút. Ha egyetértenek tehát, akkor inkább magával a Brücke szóval foglalkozom egy mondat erejéig, hogy ugyanis mi van: alatta.

Mert van itt valami, amiről nem sokat gondolkodunk, amikor a Brücke szót kiejtjük. Túl gyorsan átszaladunk ezen a hídon, azt hiszem. Túl gyorsan, ami azt jelenti, hogy az egyik pillanatban még ezen az oldalon vagyunk, aztán már ott is vagyunk a másikon, milyen nagyszerű ez a híd, fogalmazódik meg bennünk gépiesen, két part között csak magára a hídra koncentrálunk, két nyelv, hát, persze, két kultúra, hát, persze, két part, könnyű szél libben, hát, természetes – csak a híddal törődünk, hogy milyen szép az íve, hogy milyen jó, hogy van, hogy átfuthatunk, hogy közlekedhetünk rajta, na, meg az a könnyű szél, ez van a fejünkben – de az már szinte egyáltalán nincs benne abban a fejben, hogy egy hídnak nem pusztán az a lényege, hogy összeköt két oldalt, hogy lehetővé tesz egy amúgy, nélküle, elképzelhetetlen közlekedést, hanem jelent még valami mást is. Hogy ugyanis VAN KÉT PART. Hogy tudniillik amit ez a híd összeköt a magasban s abban a könnyű szélben, az lent soha nem ér össze. Hogy a dolgok különállóak. Hogy a két part örökre meg van fosztva attól, hogy összeérjen, azért partok, épp ez a lényegük, hogy mások, hogy különállók, hogy különbözők. Arra gondolok, hogy a híd fogalma eltakarja a tényt, mintegy összekötve eltünteti, hogy a dolgok, ha egyáltalán, akkor csakis hidakon keresztül érintkeznek egymással, hogy elkülönülnek egymástól a valóságban, és ez a világ. Milliárd és milliárd különálló dolog – erre a gondolok erősen, mióta a Brücke – Berlin Preis az esetemben felmerült. Milliárd és milliárd dolog, maga a Különböző, az Eltérő, a Más és a Másik fogalma – ez jár a fejemben.
Hogy milyen fontos ez nekünk.
S így már szabadabban indulok el ezzel a könyvvel a kezemben – át, át a másik partra.
Önökhöz.

Köszönöm a díjat, és köszönöm a figyelmüket!

▲ start of page