TISZTELT BIZOTTSÁG, HÖLGYEIM ÉS URAIM,

1.

egy mérhetetlen mély érzésről szeretnék beszélni, amelynek eredete nem esik egybe az ember fejlődéstörténetével, s melyet egy animális, durva, archaikus  tisztaság után nagy valószínűséggel Európában nem a görög-római-kor, hanem az erre az érzésre amúgy a legteljesebb elutasítással vagy a mérhetetlen mély misztika cselével jelentkező későközépkor és a reneszánsz hozott létre az emberben, egy új képességről szeretnék beszélni, egy egészen új világról az emberben, hogy ugyanis ez az ember képessé lett az érzések végtelen alagsorában egy igazán újra, s ezzel létrejött az európai kultúra egyik legnagyobb horderejű teljesítménye, a vágyakozó  érzés, mely minden mástól különbözött, amit az ember addig átélt, mert ezt férfi érezte nő iránt, és nő érezte férfi iránt, és férfi érzett már ilyet, és nő is érzett már ilyet, de egymás iránt, így, ebben a formában még soha, csak a középkor búcsúzó alkonyi fényében először, csak a reneszánsz őrületes vitalitásában először, viszont azt nehéz megmondani, ki volt a felfedező, mert az valahol e kor előtt bújik meg a történelemben, és akkor az ótestamentumi Vashtiról hallgatni kell, és akkor az Énekek Éneke hátteréről hallgatni kell, és akkor a kivételes Catullusról is hallgatni kell, és hallgatni a perzsákról és az indiaiakról, és így tovább, az bizonyos, hogy Jaufré Rudel és a provanszál trubadúrok már csak e teljesítményre való képesség felfedezésének a tudatában terjesztették, adtak formát neki, és vitték egyre közelebb és közelebb azokhoz a férfiakhoz és azokhoz a nőkhöz, akik aztán majd ezt érezni fogják évszázadokon át, a mérhetetlen mély érzést egymás iránt, az erotikusnak egy zavarba ejtőn kifinomult módját, egy új módját az érzésnek,  a tiszta szerelemnek ugyanis,  mert ebben az esetben

2.

csak a tiszta, az egészen tiszta szerelemről van szó, éspedig csak arról, vagyis a nem egészen tiszta szerelemről nem, az egészen tiszta szerelem ugyanis, az a resistance, a lázadás legmélyebb s talán egyetlen nemes formája volt, mert csak a szerelemben vált az ember tökéletesen, feltétel nélkül, minden ízében szabaddá, és vált ezzel természetesen a lehető legveszélyesebbé is a saját világa számára, mert így van, mert ha így gondolunk a szerelemre, akkor a szerelmes ember volt az egyedül veszélyes ember, ő volt az, aki őszintén megundorodván tőle, képtelenné vált a hazugságra, s aki a leginkább átérezte a lázító különbséget a maga természettől fogva tiszta szerelme és a társadalom természettől fogva tisztátalan szokásjoga és szokásrendje  között, mivel nem is arról van itt szó, hogy a szerelem maga a tökéletes szabadság, hanem hogy a szerelemben lett a legkibírhatatlanabb, ha az ember nem volt szabad,  az a szabadság, amely a szerelemből származott, a legmagasabb rendű volt a teremtett emberi állapotok között, viszont milyen különös, milyen furcsa, hogy ez a szabadság ugyanakkor az örökre magányos emberre íródott csupán, vagyis hogy a szerelem volt a magány egyik legfeloldhatatlanabb esete is, és hogy így sohasem adódhatott össze az a millió és millió szerelem, az a millió és millió lázadás, tehát az eszményi ellenére létező világ kibírhatatlan voltára vonatkozó millió és millió tapasztalat, aminek következtében aztán ez a világ soha nem is élhette át a maga első gyökeres forradalmát, mert ez jött, ez következett volna, egy gyökeres forradalom a mindig az eszmények üres párái alatt gúnyosan létező világban, de nem jött, és nem következett el, és most már soha többé nem lehet így, mert a baj legalább akkora, mint az igen tisztelt Bizottság állásfoglalásából ez kitűnik, mert maga az érzés vált tűrhetetlenné, elviselhetetlen lett, hogy két test között még van ruha, hogy két test között még van egy falu, hogy két test között még van kilenc villamosmegálló, hogy aki kell nekem, az a Holdon, én meg a Földön itt, és tűrhetetlen, hogy a hús és az éhség között még ott van a villa meg a kés,

3.

hihetetlen mélyen tisztelt Bizottság, nem más ez, mint a distance felfedezése egy érzésben, amelyben addig semmiféle distance nem létezett, egy távolság bevezetése ez, a vágyakozás felfedezése, vágyni nőként egy elérhetetlen férfi, s férfiként egy elérhetetlen nő után, vagyis távolságot venni fel a vágyakozó és a vágyott közé, egy irdatlanul szép, áthidalhatatlannak tetsző távolságot vezetni be az érzésbe, ami eddig csak a közvetlenség nyerseségét ismerte és ismerte el, Bocaccio helyett Petrarcat nekünk, mondta akkor a felfedező, Petronius helyett Catullust nekünk, és Dantet és Dantét nekünk mindenki más helyett, örökre, eltörölni a gravitációt, ezt üzente ez a vita nuova,

4.

méretlen mélyen tisztelt Bizottság, akadályt vezetett be a történelmi ember számára ez az új érzés, akadályt az akarásban, nehézkedést a kívánásban, a tulajdonlásban és eltulajdonításban, akadályt abban, hogy amit akarok, azt azonnal birtokolhassam, ez az eltolás, ez az elválasztás, ez a késleltetés az alapja minden nagy civilizációnak, tehát ennek is itt, a miénknek, akadályt állítani az éhség és az evés közé, a szomjúság és az ivás közé, ez a civilizáció, forma jön így létre, és ez forradalom, mert a forma akadály a közvetlenségben, fizikánfelüliség a nehézkedésben, repülés tér nélkül, dallam, amely soha nem hangzik el, költemény, melyet nem ír le senki, némaság tehát abban, amiben hangzás van, megragadhatóság tehát ott, ahol csak szalmahabba nyúl a kéz, álmok bevezetése ébren, a képtelen megjelenése a vaskosvaló fölött, nektár fogyasztása disznózsír helyett, egyetlen fűszálra vonatkozó figyelem a sűrű réten, a fájdalom megjelenése mint édesség, mint bonbon, mint süvegcukor, mint franciadrazsé, sőt egyenesen, mint valami zizi --

5.

igen-igen mélyen tisztelt Bizottság, az extázis tűnt fel itt radikális alakban, mert a kor szelleme, a későközépkoré, a reneszánszé extázist vezetett be a józan számításba, de az extázisnak, megint csak így formulázható: egy vadonatúj változatát, a halasztott extázist ugyanis, az ún. végleg elhalasztott extázist, és ez a lényege az érzésnek, a hajdani forradalomnak, mely elérte velünk a végét, mely elérte deklaratív alakját az Önök felettébb rajongott Bizottsági Állásfoglalásában, mert ez a kor, a későközépkoré, a reneszanszé, s aztán tovább a barokkba, a romantikába, ezzel valami olyasmit teremtett, amelyről sokáig nehéz volt lemondani, ugyanis ebben a halasztott extázisban a tárgy a végtelenbe nyúlik át, voltaképpenisége helyett fokozható, fokozott s végül fokozhatatlan ideálisát nyeri el, a nőből a férfinak, a férfiből a nőnek így sosem elég, mert nincs meg a valója, a férfinak a nő, a nőnek a férfi, s ettől ez a való fényesebb lesz a fénylő mennynél, ez a való az eszményibe költözik, s onnan nem távozik, az ideális nem engedi, nem ereszti el a valót, így az érzés elveszti kapcsolatát a földdel, miközben tárgya végül is eltakarhatatlanul földi, de elvész eközben a tárgy maga, mert nem csupán átváltozik valóságos nőből és férfiból eszményi nővé és eszményi férfivá, de már nem a nő lesz a tárgya e vágynak, és nem a férfi, hanem a vágy maga, az érzésbe szerelmesedik bele az érzés, ahol is tehát az érzés tárgya ugyanez az érzés lesz, így hát a nőnek nem a férfira, a férfinak nem a nőre lesz halálos szüksége, hanem arra, hogy a távolság, mely elválasztja tőle, fájjon, és így semmi nem oly veszedelmes az érzésre ettől fogva, és így megy ez évszázadokon át, mint ha a férfi megkapja a nőt, és a nő megkapja a férfit, mert azzal elveszíti az érzést, ami lényege volt, elveszt mindent, mert a semmit akarta

6.

kifejezhetetlenül mélyen tisztelt Bizottság, én erről beszélnék, ha lehetne, de tisztában vagyok vele, hogy nem, nem lehetne, mert nem lehet, már az emelt tónus sem idevaló, már a gondolatoknak ez a lassan építkező architektúrája sem idevaló, már az egymásra rakott érvek megjelenése, az ahhoz való ragaszkodás is tárgya-tévesztett szóhalom és gondolathalom és érvhalom, mert a ma itt újra felhangzó Bizottsági Állásfoglalás, mely mindjárt elhangzik, azt teszi nyilvánossá, a maga sajátosan emelt hangján, hogy ennek az érzésnek többé nincs helye, kihűlt, elmúlt, már nincs azon a ponton, ahol addig talán valameddig volt, az a hely üres, azon a helyen nincs semmi, már csak kényszer van ott, hogy érezni kéne valamit, a férfinak a nő iránt, a nőnek a férfi iránt, de a nőnek a nőhöz, a férfinak a férfihoz ezentúl, javasolja ez a hang, másféle megfontolással kell fordulnia, tudniillik annak belátásával, hogy csalásnak esett itt egymásnak áldozatul két fél, ahelyett, hogy símán egymásnak estek volna, és ez tovább nem megy, én, mondja ő, ez a hang, egyszerűen nem tudok hinni abban, hogy azon kívül, hogy fel vagyok bújtva, még valamit éreznem is kéne, pontosan látom a nőt, mondja ez a férfi, és pontosan látom a férfit, mondja ez a nő, hogy te ki vagy, te egy ocsmány vagy kevésbé ocsmány férfi vagy, hogy te egy ocsmány vagy kevésbé ocsmány nő, nem akarsz te mást, csak azt, a megjelöltség biztos, csak a fokozata viszonylagos, tudniillik attól a relációtól függ, amilyenben éppen nézed a férfit, ha férfi vagy, és amelyikből nézed a nőt, ha nő, szerelem, szerelem, jaj, hagyjuk már abba,  hiszen csak egy homályos értelmű, bár zavarbaejtően célszerű Zwang és Pressure és forza és contrainte van itt, az üzekedésre való biológiai felbújtás, azaz ezzel egy új érzés bevezetését javasolja ez a bizottsági határozat, egy úgynevezett vadonatérzést az eddig /addig/ új, de mára /akkorra/ már ótvaros érzés helyett, az eddiginek /az addiginak/ az ellenkezőjét, a felbujtottság érzését javasolják a szerelemé helyett, és ezzel egy irdatlan nagy távolságnak a megszüntetését vezeti be ez a jelentős Állásfoglalás, mégpedig a búgatni és a búgni kell valamint  a feltétlen imádat tárgyául elénkbe kerülőnek a mágikus vonzereje közötti távolságot, egy távolság volt ez, és most, a hang azt mondja dühödten, itt az ideje a keserű józanodásnak, hiszen hogy is érezhetnék bármit én őiránta a messzeségbe, ha egyszer itt van, a közvetlen közelben, nemcsak idejön, ideül, ide fekszik, hanem már itt is van, itt is  ül, és már itt is fekszik, miféle távolságról beszél akkor itt nekem valaki,  mondja a férfiben a férfi, a nőben a nő, annyi az egész, hogy meg kell búgatnom őt, és nekem magamnak eo ipso is búgni kell, fejtsük le a mennyasszonyi cicomát a nőről, a szmoking szép fényes gallérhajtókáját a férfiról, maradjon a pőre való, az ágaskodó bugi az egyik oldalon, a csalogató búga a másikon,

7.

és ilyen módon, eszementen tisztelt Bizottság, a célszerűség, a gravitáció, az egyenesen durva, a nyílegyenesen nyers, a viszonylat tehát a kendőzetlenben visszatér, ha innentől feldobom, leesik, ha akarom, megkapom, ha megkapom, baszhatom, de minek, bújik meg az áhítattal kezelendő bizottsági állásfoglalásban a nyugtalanító kérdés, erre vártuk mi a választ, és erre is kaptuk meg vagy húsz évvel ezelőtt, s kapjuk meg ma is, remény szerint, hogy ha nem akarom, minek akarom, ha nem kell, minek kell, ha itt van, minek van itt, erre keressük mi itt a választ, s a dolgot a puszta véletlenre bízzuk.
Végtelen Bizottság!
Önöké a szó.

▲ start of page