|
|
|
|
|
Kedves Barbara,
Egy vagyok azok közül a magyar írók közül, akik közel álltak Hozzád, és akik számára Te és a régi Berlin mélyen összefüggtetek. Azok közül vagyok egy, akik szerettek Téged. Halálod megdöbbentett, és fáj. Nehéz arra gondolni, hogy már csak gondolni tudok Rád, hogy már csak felidézhetem a humorodat, a jóindulatodat, a kedvességedet, de nem látogathatlak meg, nem ülhetünk le valahol a városban, hogy elfecsegjünk arról, kivel mi van, hogy mi van Mészöly Miklóssal az égben, s mi van Nádassal, Esterházyval a földön.
Meg vagyok döbbenve, fáj a halálod, és nehéz a búcsú. Mert nehéz elköszönni Tőled.
Nézem a telefonkönyvemet. Most akkor már többé nem hívhatlak? Ott a neved, Barbara Richter, ott a telefonszámod 791 98 47. Soha nem törlöm ki.
Nézem a címjegyzékemet. Most akkor már soha többé nem mehetek el Hozzád? Ott a neved és a címed, Leydenallee 78. Soha nem törlöm ki.
Próbálom összeszedni a gondolataimat, és próbálom összeállítani azt a mondatot, amelyik méltóképp megtalálja a formáját a búcsúzásnak.
A legegyszerűbb az volna, ha felhívhatnálak, ha találkoznánk, és megbeszélnénk ezt az egészet, hogy mit mondjak, hogy mi volna MÉLTÓ ahhoz az élethez, a Tiédhez, melynek annyi köze volt a művészethez, az irodalomhoz, a filmhez, a zenéhez, még egy temetéshez is – mindenhez, a régi Berlinben.
De már nem tudsz tanácsot adni.
Most itt állok előtted, és erősen gondolok Rád.
Itt vagy a gondolataimban, és itt vagy az emlékezetemben. Soha nem töröllek ki.
Isten áldjon, drága Barbara.