|
|
|
|
|
AZ UTOLSÓ HAJÓ
Vörösmarty Mihály emlékére
Még sötét volt, amikor elindultunk, s noha tudtuk, semmi értelme már az effajta ostoba bizakodásnak, hiszen mindegy, nappal van-e vagy éjszaka, mégis úgy gondoltuk, megvirrad ma is, feljön a nap, szétterül a fény, egyszóval kivilágosodik, és látni fogjuk egymást, a másik gyûrött ábrázatát, táskás, vérbogos szemeit vagy hátul a tarkón meggyûrõdött bõrt, látni fogjuk a mögöttünk fodrozódó vizet, amint hamarosan kisimul utánunk, és látni a magára hagyott rakparti épületeket is, a közöttük bekúszó sértetlen, üres utcákat, majd a városon túl az enyhén kiemelkedõ partoldalt, végig, omlásra készen. Sötétben indultunk el, s bár csak ritkán fordult elõ, hogy valaki megszólította a másikat (már aki találkozhatott valakivel a Duna-parti kikötõig, már aki egyáltalán elmehetett valaki mellett, vagy mellette mehettek el!), egymás épp hogy derengõ, árnyékszerû körvonalaira mégis szükségünk volt, mert csupán ebbõl tudtuk meghatározni pillanatnyi helyzetünket s a helyes irányt, hiszen az itt is, ott is szédítõ sebességgel rohanó EVA-alakulatok terepjáróinak fénye inkább megzavart, mint segített bennünket a tájékozódásban -- a megszokásra pedig most, hogy minden kockázatos, igazán nem hagyatkozhattunk. A hetek óta tartó gyötrelmes várakozás után a ma hajnaltájt megafonokon és kézzel írott plakátokon kihirdetett pontos indulási idõ keltette izgalomban, az utóbbi idõben kétségbeejtõen akadozó, idétlen pirkadati ceremónia kezdetét meg sem várva indultunk el a fõváros különbözõ – közeli s távoli – pontjairól, mégis mindenki ugyanonnan, a föld alól, mint a patkány, mely elképesztõ túlélési képességei miatt már-már amolyan szent állattá, s így figyelmünk kizárólagos tárgyává vált az elmúlt hónapokban: pincékbõl és odúkból, hajdan vermekként szolgáló üregekbõl, derítõaknákból és ideiglenes óvóhelyekrõl, vagy akinek ez sem tûnt megnyugtató megoldásnak, az a metró és a helyiérdekû vasutak alagútjaiból, gõzfürdõk és földalatti szerelõcsarnokok mélyérõl, vagy a legbiztonságosabbnak mondott szennyvízcsatorna-rendszer labirintusából jött elõ, s vágott neki a hosszabb-rövidebb útnak a már jó ideje elõkészített csomagokkal vagy nélkülük. Ám túlzás volna azt állítani, hogy „erre aztán benépesültek az utcák", mert – mint késõbb kiderült – alig hatvanan maradtunk mindössze a városban, úgyhogy az EVA-nak messzemenõen igaza lett, amikor úgy ítélte, hogy egy közepes nagyságú dunai hajó pontosan megfelel a célnak, s megdöbbenést is – persze csak az indulás pillanatáig – csupán ez keltett néhányunkban, hiszen azzal mindenki tisztában volt, hogy a szárazföldi és a légi utak használhatatlansága után az egyetlen megoldás: a víz. A kikötõig a legnagyobb gondot a málha okozta, a málha értelme, vagy értelmetlensége, mely többnyire kisebb-nagyobb bõröndökbõl, utazótáskákból szatyrokból és papírdobozokból állt; a helyzet szellemébõl következett ugyanis, hogy csomagjainkban a kezdeti önkéntelen józanság hatására összegyûjtött hasznos tárgyakat fokozatosan egyre személyesebb holmik kezdték felváltani, míg végül aztán már egyetlen praktikus felszerelés sem maradt bennük, a meleg alsók helyére törött kakukkos óra, a liszt és a fözõcsokoládé helyére gyufacímke-gyûjtemény került, s az indulás elõtti napokban már úgy tûnt, a spirituszforralónál fontosabb egy filléres faszipka, a fog- és fejfájáscsillapító gyógyszereknél néhány tengeri kagyló. Annak tudatát, hogy mindkét megoldás tökéletesen értelmetlen, különbözõ módon viseltük el: néhányan a teljes málhával vonszolták magukat végig a városon, s holtfáradtan, zihálva, érzéketlen tagokkal jutottak el a hajóig, mások üres kézzel érkeztek meg, míg aztán akadtak olyanok is, akiknél csak az összezárt marok jelezte, hogy valamit mégsem tudtak útközben elhajítani. Egyenként értük el az „Ideiglenes dokkot", s miután biztosak voltunk abban, hogy alig hatvanadmagunkkal csupán az elõõrs szerepét játsszuk, a legnagyobb megütközést maga a hajó keltette, a sötétben némán veszteglõ hajó, s ezt még az a gyorsan múló megkönnyebbülés sem tudta elnyomni, amikor a rakpart eme pontjára kifutó utcákból kilépve megállapíthattuk, nincs tévedés, valami tényleg van a vízen. A „közepes nagyságú dunai hajó" ugyanis egyértelmûen egy céltalanul lebegõ, komor roncsra emlékeztetett bennünket, melyet talán valaha egy idegenforgalmi hivatal alkalmasnak vélt arra, hogy iskolai kirándulócsoportok számára lassú ringásával pótolni tud egy valódi hajókirándulást, ám azóta nyilván sok idõ telt el, mert ez a számunkra rendeltetett vízi jármû olyan mélyre süllyedt már, hogy úgy látszott, három-négy ember épp elég lesz ahhoz, hogy mindörökre elsüllyedjen, hiszen egy-egy nagyobb hullám máris átcsapott a fedélzetén. Balsejtelmünket csak növelte, hogy semmi mozgást nem láttunk rajta, egyetlen matróz vagy EVA-tiszt nem mutatkozott sehol, sötét volt a vezetõfülke, mint ahogyan kihalt maga a rakpart is, hiába forgattuk a fejünket mindkét irányba. És – míg egyre türelmetlenebbül várakoztunk, hogy valaki megjelenjen végre a hajóhídon, vagy föltûnjön valahára egy EVA-terepjáró, s megkezdõdjék az igazoltatás – a hajóval kapcsolatos aggodalmunk nemhogy csökkent volna, de inkább növekedett, mert közelebbrõl véve szemügyre, folyton újabb és újabb hiányosságokat fedeztünk föl az oldalán és a fedélzetén: az orr alatt néhány tenyérnyire egy kör alakú lyuk tátongott, mintha ágyúgolyó ütötte volna, a tat jónéhány deszkája hiányzott, a vezetõfülke oldalain nem volt üveg és így tovább, egészen addig, hogy maguk a hajókötelek is szinte teljesen szétmállottak már, s az egyik bak, mintha alulról támadt volna rá egy alattomos föld alatti állat, félig kifordult a rakparti betonból. Zúgolódva ácsorogtunk a metszõen éles szélben, s belátván, hogy a további szemrevétel a kezdeti megütközést egy bizonytalan kimenetelû s így igen kockázatos harag felé sodorhatja el, nyomorúságos hajónkat – tettek helyett – egyre gúnyosabb szavakkal kezdtük ostorozni, mely annak némi védettséget biztosított, bennünket pedig a felszabadulás bizonyos örömteli, de veszélytelen érzetével lepett meg. Oly régóta nélkülöztünk már hasonlót, hogy még azok is meg-megszólaltak idõnként, hogy hozzáfûzzenek valamit az addig elhangzottakhoz, akik a legszótlanabbaknak látszottak az elején, így aztán a „rohadt bárká"-t követõ „horpadt lélekvesztõ", majd az ezt is felülmúló „pocsék, rozoga tákolmány" elhangzása keltette valamelyes derültség hatására már-már némi gyöngédséggel szemléltük az odalent nyikorgó-himbálódzó vízi alkotmányt, az összetartozás olyasféle érzésével, mely az embert például a zsebében hordott apró kacatokkal szokta egybekötni. S mire a „dokkunkhoz" vezetõ két párhuzamos utcából szinte ugyanabban a pillanatban kirobbanó EVA-terepjárók csikorogva lefékeztek még mindig kissé szétszóródott csoportunk mellett, addigra már valamennyien biztosak voltunk benne, hogy „ez a mi hajónk nem fog cserbenhagyni minket"... Az EVA-sok váratlan, csapásszerû megérkezése nem okozott különösebb izgalmat, inkább amolyan dühös elégedettséget váltott ki csupán, s még a kötelezõ kétsoros oszlophoz is csak az osztagot irányító alhadnagy tajtékzó üvöltésére mozdultunk meg. Néhány évvel ezelõtt – persze – egy-egy fehér egyenruha vagy egy dzsip puszta megjelenése bõven elég volt, hogy torokban dobogó szívvel, a félelemtõl verejtékezve lapuljunk meg a falnál, de miután az alakulatok nagy részével maga a vezérkar is távozott már, s csak ez a nevével ellentétben korántsem olyan különleges alakulat maradt itt, hogy lebonyolítsa a még hátramaradók elszállítását, felbomlott a rend, beteljesedett a zûrzavar, a hajdan rettegett egyenruhákba suhancok öltöztek, s már tolmácsot sem hordtak magukkal, mert a fosztogatáshoz nem kellett beszéd, így aztán nem csoda, ha a régi könyörtelenségbõl már csak ez a rikácsolás maradt, a hajdani jellegzetes megmozdulások célszerû külsõségeibõl ez az üres, célja vesztett, kétségbeesett és nevetséges „csapásszerûség". Annak ellenére azonban, hogy korábbi tapasztalatainkból tudtuk, az egykor olajozottan mûködõ gépezet ma már csak halvány mása a réginek, azt gondoltuk, most mégis erõt vesznek magukon, s gyorsan lebonyolítják a hátralévõ formaságokat, amikre amúgy sem volt már semmi szükség. Ehelyett azonban hosszú ideig nem történt semmi. Az egyik terepjáróról négy vagy öt civilt kísértek le a hajóra, akik bizonytalan léptekkel, lehorgasztott fõvel, s anélkül mentek el mellettünk, hogy akárcsak egyszer is felpillantottak volna ránk; majd hosszasan átvizsgálták csomagjainkat, s mivel egyetlenegyben sem találtak maguknak kedvükre valót, néhány bõröndöt és szatyrot haragosan belehajítottak a vízbe. Késõbb több ízben meg-megálltak egyikünk-másikunk háta mögött, de még a sustorgókra sem bírtak lecsapni, nemhogy valami súlyosabb vétségen érhettek volna minket. Tehetetlenségük már csak amiatt is elszomorító volt számunkra, mert látnunk kellett, hogy képtelenek megérteni: korábbi makacs ellenállásunk az idõk során sorsszerû együttmûködési készségbe csapott át, mely kétségtelenül bénítóan hat egy olyan szervezetre, amelynek mûködéséhez fontosabb a folyamatos ellenszegülés ténye, mint a gyõzelem. Amikor aztán a helyzet kezdett kínossá válni a számukra, nem tehettek mást, mint hogy haladéktalanul elkezdjék az igazoltatást; fel kellett sorakoznunk újból, ezúttal egysoros vonalban, szemben a hajóhíddal, s ekkor már az sem zavarta õket, hogy oszlopunk néhány perc alatt felbomlik, s valami fáradt, álmatag csürhe benyomását kelti inkább, mint egy fegyelmezett csoportét. A személyazonosságok megállapítása is csupán nekik okozott némi megpróbáltatást, mert a mi számunkra tökéletesen mindegy volt már, melyik igazolványunkat fogadják el, hiszen sem az azonosságunknak, sem a személyünknek nem volt különösebb jelentõsége. Igazolványaink nem takargattak semmit, mert magunk sem tudtuk valójában eldönteni, melyik a valódi, és melyik a hamis; úgy gondoltuk, akármelyik név, bármelyik adat vonatkozhat ránk is, s mert aligha bírtuk volna megjósolni, „minek volna lenni jó", úgy határoztunk, ha már ennyi összegyûlt, megtartjuk valamennyit. A hajó, melyre külön-külön eresztettek fel bennünket, még mindig nem adta jelét, hogy hamarosan indulhatunk: bár a vezetõfülkében égett már a villany, elkedvetlenedve figyeltük a két bizonytalan mozgású civilt, mert úgy nézett ki, teljesen tanácstalanul forgolódnak odabent, s mintha próba-szerencse alapon húzogatnák-nyomogatnák csupán a karokat és gombokat, abban bízva, hogy véletlenül, egy kis szerencsével majd csak eltalálják valahogy a megfelelõ kapcsolót; ami pedig a másik két vagy három civilt illeti, olyan régen eltûntek már a hajófenékben, ahová kétségkívül a motorok nyilvánvaló hibáinak kijavítására küldték õket, hogy „szinte" mérget lehetett venni rá, a lusta fickók elsõ dolga volt valami megfelelõ helyet keresni, ahol békésen végigalhatják az egész utat (így is lett). Ebben a kilátástalan helyzetben aztán valódi meglepetésként hatott, amikor vagy egy félóra múltán egyszer csak finom remegést éreztünk a talpunk alatt, majd minden kétséget kizáróan meghallottuk a motorok erõlködõ horkantásait; a két civil derûsen bólogatott egymásra a vezetõfülkében, s míg õket néztük, ránk is átragadt valami megkönnyebbülésféle, hiszen annak még a gondolatától is irtóztunk, hogy most, amikor már nincs más választásunk, mint elmenni innen, esetleg mégis maradni kell. S különösmód, hogy végül nem lehetett már komoly akadálya utunknak, hiszen most már biztos volt, hogy hajónk legalábbis mûködni fog, hirtelen elveszítettük türelmünket, egyszeriben borzasztó fontosnak éreztük, hogy egy percet sem várva tovább azonnal induljunk, s ezek a percek annál kibírhatatlanabbaknak látszottak, mert meg voltunk gyõzõdve arról, hogy a többség csak ezután érkezik, és emiatt még órák állnak elõttünk. S a látszat még erõsítette is tévedésünket: az EVA-sok ugyanis egykedvûen, kényelmesen, némán ácsorogtak a rakparton a terepjárók körül, egyikük-másikuk cigarettára is gyújtott, joggal hihettük, azért, mert õk is felkészültek a pár órás várakozásra, holott csupán biztonsági intézkedésrõl volt szó. Ennek lehetõsége föl sem vetõdött bennünk; idegesen, feszülten meredtünk a „dokkhoz" vezetõ két utca torkolatára, s gyûlölettel gondoltunk azokra, akik talán még csak most tápászkodnak föl vackaikról, hogy ki tudja, mikor, végül felbukkanjanak a rakparton. Úgy álltunk ott, mintha alagutak sötét nyílásait figyelnénk, ahonnan mégiscsak elõ kell végre kerülnie valakinek. Mert ahogy telt az idõ, már beértük volna akár egyetlen emberrel is, s így gyûlöletünk hamarosan aggodalommá, egy esetleg tökéletesen üres és elhagyatott fõváros gondolata pedig elviselhetetlenné vált; egyesek odapréselték magukat a hajókorláthoz, szemünk már káprázott az erõfeszítéstõl, de hiába volt minden, senki sehonnan nem érkezett. Amikor azután az EVA-alhadnagy gúnyosan intett a két civilnek (a többieket mintha elnyelte volna a hajófenék), s azok eloldották a hajót, és felhúzták a horgonyt, ott álltunk valamennyien a fedélzeten, szemünket az utcatorkolatra szegezve, és föl sem fogtuk, hogy elindultunk, mert idõre volt szükségünk, hogy a képtelenség helyébe, amely azt sugallta, lesznek, akik végleg itt maradnak, egy másikat állítsunk, a puszta város üres tébolyát. Néhányunk már akkor fellélegzett kissé, amikor végre elveszítettük szem elõl a terepjárókat s az egykedvû osztagot, és igyekeztek ennek jelét is adni, a többség azonban csak akkor szedte össze magát, amikor hirtelen – „szinte egyszerre'" – észrevettük, hogy kivilágosodott. Lassan elhelyezkedtünk a taton és a vezetõfülke körül, igyekeztünk a legkényelmesebb helyzetbe kerülni, majd néhányan, kevés sikerrel, megpróbáltunk szóba elegyedni a két civillel, hogy legalább valami homályos képünk legyen arról, mire számítsunk az elkövetkezendõkben, megállunk-e még a határig, vagy majd csak utána, és hogy felmérjük, van-e egyáltalán remény valamiféle elõnyt kicsikarni a nyilvánvalóan továbbra is az EVA fennhatósága alatt álló, de tényleges jelenléte nélkül haladó hajónkon. Nem okozott meglepetést, hogy kísérletünk kudarcba fulladt, s ami azt illeti, nem is tudtuk, nem jobb-e így, hogy nem értünk semmit. Akinek volt mit, az evett egy pár falatot, néhányan aludtak is egy keveset, majd valamennyien a lassan elúszó tájat figyeltük, az elhagyott megfigyelõpontok szabálytalan csigavonalát, a távolban emelkedõ elhárítóbázisok lepkeformáit, a szárazságtól megrepedezett néhai leszállópályák lágy hullámzását, a szénné égett fenyõerdõk emlékeit a szaporodó dombokon, hallgattuk a szél süvítését, a motorok egyhangú zakatolását, a Duna csobogását a horpadt hajótest körül, s a ránk telepedõ békés szótlanságot csak néhány kimerült társunk gyorsan múló balsejtelme zavarta idõnként. Hajónk hasonló békességgel haladt fölfelé, s mert sorsuk azonos, csak irányuk volt ellentétes, gyöngéd figyelmünk azokra a tárgyakra is átúszott, melyeket útközben láttunk: a parton fennakadt ócska, rozsdás lavórokra, a folyami köveken veszteglõ kibelezett hûtõszekrényekre és olajkályhákra, a mellettük elúszó félbetört fák maradványaira, autógumikra és székekre, bádoghordókra és mûanyag gyermekjátékokra, õz-, kutya- és lótetemekre, így aztán bármi tûnt is fel a közelünkben, egyre mélyebb érdeklõdéssel figyeltük õket, persze csupán addig, míg rá nem döbbentünk, hogy kíváncsiságunkat, vonzalmunkat, sõt, nem egy esetben részvétünket kizárólag irányuk keltette fel. Hamarosan mindnyájunkat levert az álom, aki tehette, betakarózott valamivel, aki nem, az igyekezett szélvédett sarkot keresni magának a fedélzeten és zsebre dugott kézzel öszszekuporodni, ahogy csak bír, csupán a két civil maradt ébren a kivilágított vezetõfülkében, s elégedetten, szótlanul figyelték az elõttünk elterülõ sima víztükröt, amint az orr belehasít. A fáradtságtól még mindig kábultan hevertünk, midõn leszállt egy újabb éjszaka, s csak tompa morgás fogadta, amikor egyikõnk hirtelen felkapta a fejét, feltápászkodott, hátrament a hajó végébe, majd a koromsötétbe borult, most már mindörökre eltûnõ tájra mutatva keserû megkönnyebbüléssel így kiáltott fel: „Emberek. Az volt ott Magyarország."